A tumorsejtek inváziója a metasztázisképzés első lépése, melynek során a sejtek képesek a környező szövetek infiltrációjára. Célunk az invazív fenotípussal összefüggő genetikai és epigenetikai eltérések vizsgálata volt melanóma-sejtvonalakban. A sejtek invazív képességének meghatározásához Matrigel inváziós kamrát használtunk. Genetikai elemzéseinket array-CGH módszerrel, a DNS-metilációt Illumina Infinium array-vel vizsgáltuk, a génexpressziós változásokat Affymetrix array-vel határoztuk meg. Eredményeink alapján a primertumor-eredetű invazív sejtvonalakban szignifikánsan magasabb volt a GDNF, GPAA1, PLEC és SHARPIN gének kópiaszáma a nem invazív sejtvonalakhoz hasonlítva. Megfigyeltük, hogy az invazív sejteket főként hipermetilált mintázat jellemzi. A hipermetilált gének többsége csökkent expresszióval társult, másrészt a géntestbe nyúló hipermetilációval megnövekedett génexpressziót figyeltünk meg az EGFR és RBP4 gének esetében. Az ARHGAP22 és NAV2 gének promoter-hipermetilációja jellemezte az invazív sejteket, amely eltérést a melanómametasztázis-mintákban is megtaláltuk. Eredményeink rámutatnak az invazív sejtek hipermetilációs mintázatának jelentőségére, amely összefüggésben állhat a melanómasejtek invazív tulajdonságával.

A phaeochromocytoma kellő időben felismerve műtéttel gyógyítható, ellen­kező esetben gyakran halálos. A kórképről alkotott ismereteink az utóbbi két évtizedben ugrásszerűen bővültek, amihez döntő mértékben járult hozzá a genetikai háttér egyre mélyebb megismerése. A jelen összefoglaló közleményben áttekintjük a legfontosabb klasszikus ismereteket, és bemu­tatjuk azokat a változásokat, amelyek a betegség korszerű szemléletének kialakulásához vezettek.

A molekuláris daganatdiagnosztika és -terápia az elmúlt években rohamos fejlődésen ment keresztül: ismeretanyagunk bővülése mellett technológiai szinten is hatalmas vívmányokra tettünk szert, melyek a standard klinikai gyakorlatba is számos változást hoztak. 

Az őssejteket betegséglefolyást módosító, immunmoduláns, illetve regene­ratív célzattal felhasználó klinikai vizsgálatok előrehaladása kétségtelenül biztató, ám a legtöbbjük még korai fázisban van, s a közölt klinikai eredmé­nyek a terápiás hatás és a potenciális mellékhatások vonatkozásában nem egyértelműek. Az őssejtek alkalmazásának egységes szabályozása is nélkü­lözhetetlen ahhoz, hogy ez a feltétlenül kedvező, minimális invazivitással járó, egyénre szabható terápiás módszer számos, eltérő patogenezisű kór­formában valóban sikeres és biztonságos kezelési alternatíva lehessen.

BEVEZETÉS
Az izocitrát dehidrogenáz 1 és 2 (IDH1 és IDH2) génjeinek visszatérő mutációi nem ritkák myeloid malignitásokban. Az IDH2-mutáció az AML-es betegek mintegy 12%-ában fellelhető, gyakori normál kariotípus esetén és előfordulása emelkedik az életkorral.

A géntoxikológia azokat a DNS szintjén bekövetkező változásokat foglalja magába, amelyek a nukleinsavak szerkezetének megváltozásához, mutá­ciókhoz vezetnek. Amennyiben a mutációk sorozata olyan változásokat okoz, hogy azok a sejt túlélését ugyan nem befolyásolják, de károsíthatják a fiziológiás kontrollmechanizmusokat, és a mutáns sejt függetlenedik a környezetétől, karcinogenezisről beszélünk. A géntoxikológia és a kar­cinogenezis folyamata nem azonos, de szorosan összefügg egymással.

Az endokrin diszruptorok (endocrine disrupting chemicals, EDC) olyan exogén anyagok vagy elegyek, amelyek beavatkoznak az endokrin rendszer funkcióiba. Több mint ezer anyagot neveztek meg mint lehetséges endokrin „rombolót”. Az ilyen vegyületekkel szemben védtelenek vagyunk, miközben azok szinte mindenütt jelen vannak, és egész életünkben folyamatosan ki vagyunk téve a veszélyeiknek.

Az epigenetikai változások a DNS betűsorrendjének megváltoztatása nélkül – pl. a DNS metilációján vagy a hisztonfehérjék acetilációjának változásán keresztül – befolyásolják a génexpressziót. 

Az ipari országokban a gesztációs diabétesz (GDM) az egyik leggyakoribb terhességi szövődmény. Ez az inzulinrezisztenciával járó állapot az esetek mintegy felében 10 éven belül manifeszt, többnyire 2-es típusú cukorbetegségbe megy át. 

A napjaink idősödő populációjában egyre gyakrabban jelentkező myeloma multiplex (MM) genetikai szempontból összetett kórkép. A paraproteinaemiák csoportjába tartozó MM-re a csontvelő klonális plazmasejtek általi infiltrációja jellemző. A paraproteinaemiák jól megkülönböztethető klinikai fázisokra oszthatók, amelyek között a tünetmentes állapotok, mint a monoklonális gammopathia (monoclonal gammopathy of undetermined significance, MGUS), és a lappangó (smoldering) MM szerepelnek. Bár ezekben az állapotokban az MM-re jellemző semmilyen klinikai eltérés nem mutatható ki, bizonyos genetikai elváltozások már jelen lehetnek, amelyek még kezelést is indokolhatnak. A tüneteket okozó MM-ben a definíció szerint bizonyos klinikai eltérések és szervkárosodás van jelen. A myeloma-sejtek jellegzetes tulajdonsága a nélkülözhetetlen szoros kapcsolat a csontvelői mikrokörnyezettel, amely révén a myeloma-sejtek a csontvelői niche-k különleges hatásai következtében hosszú ideig megőrzik életképességüket. Az MM progressziója során azonban a klonális sejtekben kialakul a csontvelőn kívüli szaporodás képessége, így jelenhet meg az extramedulláris MM (EMM) vagy a plazmasejtes leukaemia (PCL). Az utóbbi kóros állapotok jellemző sejtjei a normálistól a rosszindulatú plazmasejtig ívelő többlépcsős átalakulási folyamat végső állomását képviselik.